Kívül-belül irodalom

Párbeszéd

Rafael Sánchez Ferlosiónak elvittem személyesen A Jarama magyar nyelvű kiadásának tiszteletpéldányait. Előtte nap találkoztam Julio Llamazaresszel, és elpanaszoltam neki, hogy a Cervantes Intézetben idén már nem lehet bemutatni a Cervantes-díjas író könyvét, mert felújítják az épületet, és amúgy sincs már keret az idei költségvetésben. Október 30-án megjelent ötvenegy év után, ha jól számolom, A Jarama, és az ország kulturális intézete nem rendül meg bele. Hát ilyesmiken keseregtem.

Aztán Ferlosióéktól hazafelé menet a metrón megakadt a szemem egy plakáton. A Sárga eső részlete volt a metróolvasmány. Így hangzik magyarul:

“Már hajnalodott, amikor hazamentem. Hideg fény olvadt szét a nyirkos levegőben, mint az ólom, sápadt világosság pislákolt a konyhában, a folyosón. Odabent újból nyugalom és csönd honolt. Még a tűz is, pedig már lelohadt, csak egy sárgálló parázskarika maradt belőle, a tőle megszokott békével vigyázta a kutya álmát. Emlékszem, amikor beléptem a konyhába, szinte önkéntelenül – annyi idő után – rápillantottam a naptárra. Ha emlékezetem nem csalt, az 1961-es esztendő utolsó éjszakája volt.”

És akkor elmosolyodtam, és arra gondoltam: mit akarok én a kultúrintézettel, a bürokratákkal? Hiszen ez itt a párbeszéd, erről szól ez az egész! Mit számít minden más!

Cimke: A Jarama hordaléka | 3 hozzászólás van »

Ördögfiókák

Sokféle ördög van a világon, ördögfiókából meg ha lehet, még annál is több. Igazából ártalmatlan kis lények, de hiába ártatlanok, pajkosságukkal, elevenségükkel sok borsot törnek az ember orra alá. Többnyire csapatosan garázdálkodnak. Nem csinálnak nagy kárt, apró, ám mégoly bosszantó kellemetlenség éri tetteik nyomán az embert.

Van egy csoportjuk, amely különösen kedveli a kész szöveget, imádnak garázdálkodni benne. Persze lopva, éjnek évadján szállják meg a kéziratot, mikor a szöveg szerzője alszik, így aztán reggel, amikor folytatja a javítást, nem veszi észre, hogy az elejével mit műveltek a gonosz kis démonsarjak. Nem tettek nagy kárt benne, hisz a legtöbbet úgyis mindig a szerző árt neki, de láthatóan ott hagyták benne kezük nyomát. Csupán összébb húztak egy-két szót, ami addig kicsit messzebb volt egymástól, néhol közéjük csempésztek egy-egy kötőjelet, észrevétlenül, feltűnés nélkül, és másnap, mikor a szerző folytatta a munkát, elégedetten nyugtázta, hogy milyen sokat kijavított, és milyen kevés van csak hátra.

Szegény feje! Még nem tudja, hogy a kézirat apró ördögiókáit felváltják majd a nagyobbacskák a tördelőnél. Mikor visszakapja tőle a szövegét, szinte nem ismer rá néhol, nem tudja elhinni, hogy ő ilyet csinált. Hitetlenkedve nézi, hogy az oldalpáron ugyanaz a két szó egyik helyen elkülönül, a másikon meg szorosan egymás mellé simul. El nem tudta volna képzelni magáról, hogy ilyet művelne. Persze, nem tudja, hogy a szövegben ördögfiókok garázdálkodtak, utána jöttek az ördögsuhancok, akik annyiszor rohamoztak, ahányszor fordult a szöveg a nyomda előtt. És persze a nyomdában is lesznek majd ördögök, fiókok, süvölvények vegyesen, úgyhogy szegény szerző, jobban tenné, ha megbékélne sorsával, és belenyugodna, a szövegében önkéntes rontók is dolgoznak mellette. Jobban tenné, mert végre beláthatná, hogy ezen a világon tökéletes munka nincsen.

Cimke: A Jarama hordaléka | 3 hozzászólás van »

Ez maga A Jarama

Idemásolok egy részletet, mert annyira szeretem ezt a könyvet, ha eddig még nem derült volna ki. Rafael Sánchez Ferlosio: A Jarama. Fordította Pávai Patak Márta. Én (is) .

“A nyárfák nyurga árnya már elindult kelet felé, de a nap még szédítőn forgott saját tengelye körül odafent a magasban. Kíméletlenül perzselte az ugarok koszlott gyapját, a dombhátak testhez simuló púpját. Valaki egy pillanatra megcsillantotta a fényét egy vadonatúj, horganyzott vödör ezüstjén meg a vízsugáron, amint a poros földre zúdította vödrének tartalmát; valaki vörösre festetette poharában, amint felemelve egyetlen hajtásra kihörpintette; bűvös kéz módjára még ott cikázott valakinek a hajában, hátán, fülbevalóján. Tompán zsongott a földfelszínen, akár a mesebeli méhraj, tömör, fáradt, megszámlálhatatlan fényrebbenésével mindent – tisztát, szennyeset, újat, régit –, mindent elhomályosítva.”

Cimke: A Jarama hordaléka, A műfordító feljegyzései | Nincs hozzászólás »

A kaktuszfüge fajtatulajdonságai

Ha kaktuszfügét akarsz enni, vigyél magaddal kést, villát, szúrd bele a villát a kaktuszfügébe, úgy vágd le a késsel. Nehogy úgy járj, mint a jó múltkor én is jártam Paroszon Azt hittem, óvatosan benyúlok két tüske közé, megcsavarom és leszakítom. Eddig sikerült is, az elsőt szépszerével leszakítottam. Aztán a másodikat is. A kerítésfalra tettem őket, és ki akartam venni a bugyromból a szalvétát, hogy majd abba becsomagolom, mégse puszta kézzel fogjam meg. Igen ám, de közben meglöktem az egyik kaktuszfügét, és ösztönös mozdulattal utánakaptam. Az lett a vesztem. Kismillió tüske ment a kezembe, nem tudtam hozzányúlni semmihez, mindenütt tüskét éreztem. Parányi, láthatatlan tüskéket.

A kaktuszfüge egyik legfontosabb ismertető jegye, hogy rettenetesen bosszúálló. Olyan, mint a legtöbb kaktusz. Ha hozzáérsz, szétspricceli apró tüskéit, és tele lesz vele az egész tenyered. Utána kenegetheted olívaolajjal, hogy kijöjjön. Mert egyedül az olívaolaj hozza ki. Hiába, hasonlót a hasonlóval. Különben sincs Budapesten kaktuszfüge. Tudom. Csak hátha, sohase lehessen tudni.

Cimke: A Jarama hordaléka | 5 hozzászólás van »