Isla Correyero

Egy ápolónő naplója

(Diario de una enfermera)

1993. december 17.

Mikor végigmegyek a nőgyógyászat tiszta folyosóján,
a meztelen, mell nélküli nőket látom
a fehér ágyakon.

Még élnek mind a rák komisz ártatlanságában
sütemény, virág körülöttük, egybemosódnak az este fényeivel
miközben  a betegség körülírhatatlan tömege nőttön-nő
akár ezernyi tudattalan, hidegre érzéketlen élőlény.

A fáradt ápolónő komor szívével csukom be sorban a kórtermek ajtaját.

A halál is ott jön mögöttem.

Egy kéz utánam nyúl:

Nővérke!

Pávai Patak Márta fordítása

Cimke: Folyó közlés, Irodalom kívül, Kulcskérdések, Műfordítás | Nincs hozzászólás »

Clément Rosset

a demagógiáról és a valóságról

(Részlet az interjúból, melyet Luisa Corradini készített a francia filozófussal 2006-ban a La Nación című argentin lap számára)

A valóság csak olyan mértékben elviselhető, amennyire sikerül elfeledtetnie magát. Hasztalan siratjuk az elmúlt időket, vagy várjuk az osztályok nélküli társadalom eljöttét. A valóság sosem fog visszatérni, mert mindig itt volt.

– Akkor hát, mit ér, ha ellenállunk, ha igyekszünk megváltoztatni a dolgokat?

– Attól függ. Vegyük például az európai alkotmányra és az első munkahelyi szerződésre (CPE) adott francia „nemet”. Mindkét esetben egyenlőtlen küzdelem zajlott az értelem és a demagógia között, egyiknél sem volt szó komoly változtatási javaslatról. Ilyen esetben mindig a demagógia győz: könnyű a többséget megnyerni, mikor az ember csak az ellenállásra szorítkozik. De mégis többet ér javítani a világon, mint kidobni szemétbe úgy, ahogy van – több kurázsi is kell hozzá. Ha e két esetben a „nem” valamivel több lett volna, mint a valóság radikális és következetlen elutasítása, akkor akik a „nem” mellett tették le a voksukat, akik a „nem” mellett foglaltak állást, most igencsak meglepődnének, ha rá kellene döbbenniük, hogy győzelmükkel semmit sem javítottak a szenvedő emberek helyzetén, nem nőtt Franciaország szuverenitása Európában, és a társadalom peremére szorult fiatalok nyomorának problémája sem oldódott meg. Ugyanis nem az volt a cél, hogy valami is változzon a társadalomban, hanem hogy minden egy csapásra változzék meg, vagy egyáltalán semmi se változzék, ami pontosan egy és ugyanaz. A valóság csapda, mindig jelzi, hogy ott van, sosem ér senkit váratlanul, de mindig zavarba ejti az emberiséget elviselhetetlen egyszerűségével. Minden valóság szükségszerűen banális.

Pávai Patak Márta fordítása

Cimke: Kulcskérdések | Nincs hozzászólás »

Fanatizmusról és toleranciáról

Nem állhatom meg, hogy ne másoljam ide a mai termésemből Fernando Savater: A választás bátorsága című könyvének alábbi részletét. Azt hiszem, ezzel a könyvvel szeretnék hozzájárulni a felelős állampolgárok neveléséhez. Bár terjedne, mint a ragály!

Fanatikus az, aki nem tűri meg maga mellett az életben azt, aki másképpen gondolkodik, mert fél, hogy rádöbben, ő sem annyira biztos a dolgában, mint amennyire látszik abból, amit mond, hogy hisz. Ezért mondja Nietzsche egyik sziporkázó pszichológiájú remekében, hogy a fanatizmus az egyetlen akaraterő, amire a gyenge képes. Seneca viszont nagyon jól ábrázolja az intelligens módon toleráns embert, aki kellőképpen meg van győződve a saját eszméiről ahhoz, hogy ellenségeskedő túlzások nélkül érdeklődjék ellenfelei meggyőződései iránt, akiktől valamit mindig tanulhat: „A mai gondolatra Epikurosnál tettem szert, hisz át szoktam én menni a más táborába is, nem mint katonaszökevény, hanem mint felderítő.”

Pávai Patak Márta fordítása

Cimke: A műfordító feljegyzései, Kulcskérdések | Nincs hozzászólás »

Politizálni pedig szükséges

Legnagyobb ellenségünk a nyomor és a tudatlanság.

Politikusaink legnagyobb felelőtlenségét ma Magyarországon abban láthatjuk, hogy ahelyett, hogy tanítanák a demokráciára az embereket, hatalmi ambíciókat dédelgetnek csak, pártérdekeiket helyezik előtérbe, és legkevésbé a polgár számít.

Az emberek zöme azt hiszi, a politika azonos a pártpolitikával, a hatalomért vívott csatározással. Hát nem. A politikai a felelős és szabad polgárok számonkérő magatartása. Hogy miért nincs a faluban még mindig járda, a buszmegálló miért mindig ilyen koszos. És ha kell, akkor a városáért, falujáért felelősséggel kiálló polgáré is. Aki a saját portájáról nem hordja át, mondjuk, az építési törmeléket és szemetet a szemközti nyaraló elé.

Felelősség. Polgári felelősség. Ha a polgár, a civil ember teljesen kiengedi a kezéből a politikát, hallgat a hárító képviselőre, aki azt mondja, őt azért választották, hogy eldöntse, mi a jó nekünk, akkor a szeren lévő politikusok még a végén azt hiszik, tényleg ők az urak, azt csinálnak velünk, amit akarnak. A legkisebb falu polgármesterétől a miniszterelnökig. Mert az biztos, hog mindnek küldetéstudata van, egytől egyig.

Politizálni pedig kell, polgártársaim. Csak nem pártban, hanem pártok felett. A köz érdekében. Nem pártoknak behódolt díszcivilekre, hanem felelős polgárokra van itt szükség, nem igaz?

Csak hát, ahhoz fel kellene számolni először a tudatlanságot, a vakságot.

A Jarama szerzője, Rafael Sánchez Ferlosio írja a Jönnek még rossz évek, és még vakabbak leszünk című esszékötetének Prológusában:

(Estéli harangszó)

Jönnek még rossz évek,

és még vakabbak leszünk;

jönnek még vak évek,

és még rosszabbak leszünk.

Jönnek még szomorú évek,

és még hűvösebbek leszünk,

és még érdesebbek leszünk,

és még rusnyábbak leszünk.

Cimke: A műfordító feljegyzései, Kulcskérdések | Nincs hozzászólás »

ALATTOMOS PÖRGEPOR

Alattomos pörgepor

Íme egy tudományos hír a Belső-Somogyi Friss Újság tegnapi számából:

Pörgepor névre keresztelték a tudósok azt a szert, amellyel a megye területén élő különlegesen ritka emlőst, a szöcskepörgét sikerült végre előcsalogatni rejtekhelyéről. A faj első példányát 1928-ban sikerült befognia Lányi Dénesnek, a hazai zoológia méltatlanul elfeledett kutatójának, aki a pörgeszöcske életmódjának kutatására tette föl az életét. A tudományos rendszertani leírásban Axechastos pannonicus néven szereplő szöcskepörge újabb példányát a múlt héten fogta be ismét egy somogyi születésű kutató, Fe Vass Tamás . Mint elmondta, a pörgepornak köszönhető a siker. Alattomos pörgepornak nevezte el, és mint mondta, éveken keresztül vívódott, mielőtt a gyakorlatban is alkalmazta végül ezt a por állagú készítményt, mivel “annyira nehezére esett becsapni ezt az oktalan kis állatot”. Az alattomos pörgepor ugyanis a tudományos élet számos területén – kozmetika, növényvédelem, szép- és szakirodalom stb. – alkalmazott feromonos csapdák mintájára készült. Fe Vass Tamás elmondta, pusztán azért engedett végül a nyomásnak, s vetette be végül ezt a, szerinte humánusnak egyáltalán nem nevezhető szert, mert 1928 óta senki sem látta ezt a kis állatot, és ha egyetlen élő példányát sem sikerül bemutatni, akkor nyolcvan év után mint nem létező fajt automatikusan törlik a taxonómiából.

Cimke: Kulcskérdések | 6 hozzászólás van »

Léggömb vagy szappanbuborék

Mostanában gyakran eltűnődöm, vajon csak én látom-e úgy, hogy a legtöbb dolog nem az, aminek látszik. Valami korszerűtlen beidegződés miatt gondolom-e, nem tudom, de szerintem nem árt, ha valaki valamit állít, akkor annak van alapja, és nem csak a levegőbe beszél az illető. Sajnos azonban mindenen látom a mázt, a púdert, minden el van kenve, rendesen kimondva szinte semmi , legalábbis én nem tudok olyan fórumról, amelyben fenntartás nélkül megbíznék. Nyakra-főre idézgetnek kiragadott mondatokat szerzőktől, és bizonygatják, hogy ez ilyen volt, az meg olyan, de arra már nemigen veszik a fáradságot, hogy a szövegkörnyezetében is megnézzenek egy-egy mondatot.

Aki gondolkodik, az folyton tépelődik, vajon helyesen gondolja-e, amit gondol. Ha leírja, és okos ember, akkor nem képzeli azt, hogy megdönthetetlen tételt állított fel. Nem. Egyszerűen csak gondolt valamit április 13-án este hat órakor. És mivel gondolkodik tovább, április 13-án este nyolc óra után tíz perccel leírja a szöges ellentettjét annak, amit majd két órával azelőtt gondolt, mert más szemszögből nézve az is igaz. Szerencsére ilyenek vagyunk. Paradox lények.

És aki okos, az nem állít fennszóval, mondjuk, egyetlen kiragadott mondat alapján olyasmit, hogy X.Y. vámpirbarát, Z. meg pandagyűlölő. Alkalmi metaforákból nem kellene fantomot gyártani. (ld. Németh Lászlónál több helyen.)

Olyan súlytalan, olyan szövettelen minden, ami harsog úton-útfélen. Jó lenne, ha kicsit magába szállna mindenki.

Kár, hogy azt is csak a kisgyermeknek hiszik el, hogy a király meztelen. Igaz, a szakszerűtlenség, silányság és mellébeszélés léggömbjeit addig is ki lehetne pukkasztani, amíg a kisgyermek megszólal. A szappanbuborék meg többnyire magától is szétpukkad.

Cimke: Kulcskérdések | Nincs hozzászólás »

Szellemi töpörtyűk

Kicsik és gnómok, agyuknak az a fertálya hipertrófiás, amelyben a szellemi tolvajlások kieszelését kell végezni. Azonban kombinációs készségük nincs hozzá, hogy megfelelő minőségben és mennyiségben osztályozzák és tálalják fel a lopott holmit. Direktben adják elő. Mint saját invenciót. De még az előadását sem tudják elegánsan levezényelni.

Ha a hallgatóságukban ott ül valaki, aki ismeri a szellemi termék jogos tulajdonosát, erkölcsi kötelessége fölállni, és hallgatásra bírni a tolvajt. Akár egy nemzetközi konferencia kellős közepén is? Igen, akár egy nemzetközi konferencia kellős közepén is.

Ha józan és felelősségteljes kollégái felismerik a szellemi töpörtyűt, és nem intik csendre, mikor először megszólalna, mi több, maguk állítják szónoki emelvényre, hogy tudományuk nevében sajátjaként adja elő a lopott portékát, akkor sokkal nagyobb felelősség terheli őket, mintha mit sem sejtenének a portéka származásáról.

Lopni csak az irodalomban szabad büntetetlenül. Még ez sem igazán igaz, illetve nem egészen így igaz. A tudománynak nevezett részleg azonban nem tűri a szellemi kincs elbitorlását. Mások szellemi javaira csak hivatkozni lehet. Saját invencióként előadni őket akkora bűn, hogy egy élet is kevés hozzá, hogy az ember kiheverje a nyomasztó érzést, mely rendre kapja, ha ifjúkori botlásaira visszagondol. A tudomány terén tevékenykedők munkáiban egy bizonyos koron túl már az iskolának is csak nyomokban szabad fölsejlenie. Az embernek szert kell tenni olyan ötvöző készségre, hogy ne a mesterek maguk lelte támpontjai, útjelzői kiáltsanak lépten-nyomon minden megnyilvánulásából. Rendelkezni kell önálló gondolatokkal, és azt fel kell tudni fűzni egy gondolatfonálra. Legalább ennyit el kell érnie egy mai tudósnak.

Legalább ennyit.

Minden emberi cselekedetet minősít az elkövetés eleganciája, mégpedig nem kis mértékben. És hogy az az elegancia mennyire van összhangban az illető lényével, egyéb tettével, általános magatartásával. Ha a szellemi tolvajlás nyomán mutatott tudományos vagy szakmai megnyilvánulásban nyoma sincs pironkodó alázatnak, mi több, az illető még arról is meg van győződve, hogy most roppant fontos lépést tett előre a tudományos ranglétrán való feljebb jutás érdekében, akkor nem más, mint egy szellemi töpörtyű, egy ostoba szamár, aki pedig elhiszi neki, az szintén ostoba szamár, aki meg még segíti is a feljebb jutásban, az egy gazember, aki pedig mindezt látja, és szó nélkül eltűri, az egy birka, aki még bégetni se képes, és ha nem túl vén, esetleg jó lesz pörköltnek.

Cimke: Kulcskérdések | 4 hozzászólás van »

Jellemformáló tényezők

Mosolyognom kell, hogy értékválságról, morális csődről beszélnek a politikusaink, mást se hallunk nap mint nap. De ezt csak azzal lehet elhitetni, aki az ő szintjükön mozog, és adott esetben képes homlokegyenest az ellenkezőjét mondani, mint amit tíz éve mondott, vagy amit előző este otthon gondolt. A morális mércét nem a közélet szolgáltatja, hanem A Pál utcai fiúk, mondjuk. Ahol a rossz olyan, hogy vannak jó tulajdonságai, nem elvetemült, nem szívtelen gonosz, nem biztos, hogy örökre rossz marad. Folytathatnánk a példák sorát, a lényeg az, hogy az irodalom a legfőbb etikai, pszichológiai, történelmi, földrajzi stb. ismeretszerzési forrás, túl azon, hogy az ember alapszemélyisége az által is formálódik, amit gyerekkorában olvasott, ami abból megérintette úgy, hogy egy életre benne maradt. Abból merített erkölcsi tartást, az is hozzájárult, hogy olyan ember ma, amilyen.

Cimke: Kulcskérdések | Nincs hozzászólás »

A felelősségről

Felelősségről csak akkor van értelme beszélni, ha vállalja valaki, ellenkező esetben üres szó marad, mely leginkább egymásra mutogatást takar. Bármilyen helyzetben, ahol felelősséget kell vállalni, jobb, ha önként vállalja valaki, még ha ezért a többiek bolondnak nézik is talán, mintha széttárt karokkal, tehetetlen arckifejezéssel körbepillantva keresnénk a felelőst.

Válasszuk akkor szét az előzetes és az utólagos felelősségvállalást, mert nem ugyanarról van szó. Ha valaki elhatározza, ezt és ezt az ügyet én vállalom, tehát vállamra veszem teljes súlyával együtt, akkor az vállalja is érte a felelősséget. Önként. Akár anyagi vagy erkölcsi haszon ellenében teszi, akár nem. Rajta nyugszik a felelősség, függetlenül attól, hogy önként vállalta.

Az utólagos felelősségvállalásra viszonylag ritkán látunk példát. Én egyszer láttam olyant, hogy valaki nyilvánosan kiállt, és azt mondta, nem tudom, kinek a hibájából történt, de én vállalom érte a felelősséget: Spanyolország nagykövete  volt Kiállt a közönség elé, bár felelősségvállalása inkább jelképes volt, hiszen semmit sem javított már a helyzeten, az a két író, akit a szállodában felejtettek, már nem tudott bemutatkozni a magyar közönségnek.

Utólag többnyire hárítani szokás. Mert mindenki lehet hibás, csak én nem. Utólag mindenki mentegetőzik, én nem, én nem, én nem, inkább ő, majd ő! Csak ne én legyek. Mindegy, mi történt, én nem felelek érte. Pedig legtöbbször az a helyzet, hogy felelős az is, aki mentegetőzik, és az is, aki csöndben tépelődik magában, amiért nem tett semmit, hogy megakadályozza, ami történt.

Nem tudom, az összeadódó egyéni felelősség-e a kollektív felelősség, de mindenesetre az akkor is csak társadalmi szinten értelmezhető, s mint olyan, szintén jelképes inkább, mint konkrét. Hisz lehetetlenség együttesen felelni valamiért, amiben annyi szerepünk van, hogy nem akadályoztuk meg — a magunk módján, a magunk eszközeivel persze –, hogy bekövetkezzék.

Legnagyobb baj talán, hogy a döntés pillanatában nem érzik át az emberek a felelősségük súlyát. Mert aki dönt, az mindig felel a döntés következményeiért. Ha egy ember életét végigkövetjük, akkor jól látható, hogy mióta az eszét tudja, mást se tesz, mint választ, vagyis dönt, kiáll egyik vagy másik dolog mellett. És minden döntése hat az életére. Mert minddel megváltozik majd valami. S hogy milyen irányba fordul az élete, az nagyrészt a saját döntéseitől függ.

A társadalom szintjén pedig ott van a polgár, aki választ, aztán így vagy úgy, de az ország négy éven keresztül viseli  a többségi döntés terhét. Ki a felelős érte, hogy azzá lett egy ország, amivé lett? A többség. És kik a többség? Akik megnyilatkoznak. Akik vállalják a döntésüket. Akik otthon maradnak, mert azt mondják, úgysem jelent semmit, hogy én most elmegyek vagy sem, azoknak nincs joga bármit is a többiek szemére vetni.

Aztán ott vannak a politikusok, a helyi és országos képviselők. Hogy őket miféle felelősség terheli, azzal maguk sincsenek igazán tisztában, mert ha tisztában lennének, akkor sokkal szerényebben viselkednének, százszor megfontolnák, hogy miképpen döntenek. De nincs felelősségük, nem kérik, nem kérünk, talán nem is kérhetünk számon rajtuk semmit, nem vonjuk felelősségre őket azért, amit egyértelműen ők rontanak el. Felelőtlenül, iskolás gyerekek módjára mutogathat kormány az ellenzékre, ellenzék a kormányra. A polgár meg tehetetlenül áll, és ha marcangolja az önvád, ha legszívesebben hangot adna elégedetlenségének, mert ezt nem tűrheti tovább, akkor még a tiltakozás törvényes kifejezési formáiban is manipulálva érzi magát.

Messzire, nagyon messzire vezet a politikai, a képviselői és a polgári felelősség súlya. Nem is lehet egy lapon említeni a civil élet, az egyén sorsát befolyásoló felelősséggel. Mert egész mások a döntések. Egész más a civilek hozzájárása. És talán ilyen tekintetben nincs is megfelelés a civil szféra meg a politikai között. Mellesleg cseppet sem fájlalom.

Vai Zita

Cimke: Kulcskérdések | Nincs hozzászólás »

A Jarama hordaléka

Rafael Sánchez Ferlosio nevét mindenki jegyezze meg, aki olvassa ezt a bejegyzést. A Jarama - ha eddig még nem mondtam volna, és valaki nem tudta volna – a világirodalom egyik legnagyobb regénye. Bizony.

És ötvenkét év után magyarul is olvasható lesz november elejétől.

(És a Rayuela mikor? kérdeznék argentin barátaim.)

A Jarama hordalékát meg hamarosan partra veti a víz.

Cimke: Kulcskérdések | Nincs hozzászólás »