Kívül-belül irodalom

Vélemény vagy útjelző cölöp

Mindig öröm, ha Fe Vass Tamás írást küld. Elég gyakran teszi, de a legtöbb személyes hangú, nem a nyilvánosságnak szól. Ezt a mait, remélem, nem lesz ellenére, de közkinccsé teszem.

Annyira bizonytalan az emberi lét, de az ember úgy szeretné biztonságban érezni magát az alatt a rövid idő alatt, amíg a földön él! Foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, amit a saját életének gondol – házzal, földdel, családdal, nemzettel, bankbetéttel, terepjáróval, könyvespolccal, félhold alakú dobozkában gyűjtött apró kavicsaival együtt -, mindenestül, ami szerinte szorosan őhozzá tartozik. Keresi a kapaszkodót mindenütt. Erről szól minden. Bizonytalan létének valamennyi megnyilvánulásával önnön létjogosultságát szeretné igazolni. Minden azon áll vagy bukik, hogy milyen eszközzel teszi. Mások ellenében vagy mások mellett, mások figyelembe vételével igazolja-e önmagát.

Ne higgyük, hogy a valláson vagy a művészeten kívül létezik bármi, ami ebben az ember segítségére lehet. Időnként talán egyes tudományok. A jobbféle etika mondjuk. De a legtöbb tudomány mindig a racionális oldalról közelít meg mindent, márpedig az emberi lét a fiziológiáján kívül semmilyen racionális vonással nem rendelkezik. Semmit nem érne a tudomány az ember lelke nélkül. És az ember, az egyén szemszögéből nézve mindegy is, hogy ő csakis ebben az összetett, a lelkieken túl számtalan materiális összefüggés által determinált és befolyásolt világban tud az lenni, aki, ember, egyszerűen csak Horváth Mihály – aki bár tisztában van vele, hogy a jövő nemzedéke szempontjából roppant fontos a környezettudatos gazdálkodás, de azzal is, hogy még csak nem sejtheti, hogy mondjuk ötven év múlva megjelenik a világűrben egy meteorit, amelynek az lesz a rendeltetése, hogy a Föld nevű bolygót elpusztítsa.

A bizonytalanság bizonyossága, az időről időre visszatérő talajtalanságérzés az oka mindennek. Az ember nem született gonosz, csak ki jobban, ki kevésbé, de egyre talajvesztettebb. Mondom, a valláson és a művészeten kívül semmi sem képes megbízható támponttal szolgálni neki. Gyanítom, hogy a művészetben is jobbára a művész maga lel kapaszkodót, azzal, hogy alkot, miközben alkot, a befogadó „csak” önmagára ismer, ami persze nem kevés, de mégis hiányzik belőle az a bizonyossághiánnyal szembesülés, ami a művészt vagy megnyugtatja, vagy őrületbe kergeti. (Vagy már előbb őrületbe kergette, és ő csak utána lelt önkifejezést a művészetben.)

Minden bizonytalan, túl sok az információ, csak kapkodják a fejüket az emberek. Akiben nincs olyan erős hit, hogy az egyház szervezetén túltekintve, annak minden emberi gyengéje láttán is — amit a vallás ellenzői minden adandó alkalommal föl is rónak az egyháznak együtt és egyenként – csak jóságos mosolyra fakad, és azt mondja, a pap is csak ember, vagy ehhez hasonlót; akiben nincs ez a mindenekfölött álló, rendíthetetlen hit, annak nagyon erősnek kell ma lennie, de önmagában.

Most, mikor az emberek isszák alkalmi és állandó publicisták és véleményformálók minden könnyen emészthető mondatát, különösen nagy felelősség terhel minden nyilvánosan megszólalót. De nehogy bárki is azt higgye, hogy egy kimondott gondolat több, mint egy ember véleménye. Ne tekintsük hát útjelző cölöpnek, csupán annak, ami: Németh Mihály vagy Horváth Mihály ma kimondott véleményének, amellyel Kovács János és Lakatos János holnap vagy holnapután büntetlenül vitába szállhat, sőt, emberi kötelessége vitába szállni vele, ha úgy érzi, nem ért egyet vele.

Kötelességünk gondolkodni. Százszor gondoljuk meg, hogy kinek mit hiszünk el. És ha egyetértünk is vele, akkor se feledjük, az illető bizonyos körülmények között, bizonyos napon, percben, órában mondta, amit mondott, lehetetlen figyelembe venni minden körülményt mellé, amelyben megszületett a gondolat, és az is lehet, miért ne, hogy holnap egész mást mond majd. Mert ember. Joga van hozzá, hogy változzon a véleménye, nézete, meggyőződése, bármije. Aki el akarja hitetni, hogy Horváth Mihály vagy Lakatos János számára, azon túl, hogy születünk és meghalunk, létezik másfajta bizonyosság, azt jó messzire kerüljük el, de legalább mindig gyanakvással szemléljük.

Fe Vass Tamás

Cimke: Vendégtárca | Nincs hozzászólás »

Csak széllel szemben érdemes

Nem tudom, mióta gondolkodom rajta, talán amióta a nyolcvanas években a reformközgazdászoktól először hallottam a kontraszelekció terminust, azóta, hogy vajon miért van úgy, hogy aki ért ahhoz, amit csinál, jó szakember, azt nem tűrik meg a főnökök sokáig, mert bizonyos dolgokat nem hagy szó nélkül. Rásütik a bélyeget, hogy összeférhetetlen. Fejbólintó János mindenütt szívesebben látott, mint akinek netán van véleménye, és ki is mondja időnként.

Gimnazista koromban a barátnőmmel a városi Patyolatnál vállaltunk nyári munkát, mert szerettünk volna egy kis pénzt keresni, szerettük volna megtudni, mi az a munka, egész pontosan mi az a három műszakos fizikai munka, ezért, miután betöltöttük a tizenhatodik életévünket, természetesen éjszakára is mentünk dolgozni. Rázogattuk a mosóból kijött kórházi és szállói lepedőket, aggattuk rá a hatalmas konténer oldalfalára, ahonnan a kalandergépre rakták, a másik felén meg összetűrték a kivasalt ágyneműt. Szerencsésebb időszakban a jelölőben is dolgozhattunk, ahol a még piszkos ruhát kellett kézre válogatni, hogy az acetonnal működő jelölőgépen rányomják színes textilcsíkon az azonosító számot. Néhány éven keresztül visszajáró nyári munkások voltunk, talán elsős gimnazista korunktól fogva.

Az utolsó évben aztán megtörtént a baj. Emlékszem, már előtte is folyton öntudatukra akartam ébreszteni az ott dolgozókat, rettenetesen irritált ugyanis, hogy ezeket az embereket itt kizsákmányolják, elnyomják, rettentes körülmények között dolgoztatják, a nyolc óra alatt egyszer állhatnak meg, reggelizni, vacsorázni, egyszóval étkezni, akkor is húsz percre, aztán egyhuzamban tovább, műszak végéig. És gondolom, ez még nem is a legnehezebb munkahely lehetett, mert a Diósgyőri Vasmű vagy az Orosházi Üveggyár munkakörülményeit nem ismertem. A Patyolatnál ötven fok volt a mosodában — számtalanszor, közelről megbámultam a hőmérőt, annyira hihetetlennek tűnt, de tényleg annyit mutatott, ötvenegy-ötvenkét fokot. A szárítóban, ahol a kalanderek voltak, ugyanannyit, csak ott kevésbé volt párás a levegő. A gép másik oldalán, ahol kijött a vasalt ruha, talán még rosszabb lehetett, de ezt mindig másképp láttam, attól függően, hogy éppen tűrtem-e vagy raktam. Ha raktam, a hűvös ágynemű némiképp csillapította a meleget, ha tűrtem, nem kellett folyamatosan, széttárt karokkal, ágynemű szélességben a gépre feküdni, hanem csak hajtogatni a kivasalt ruhát. Aztán az újabb gépek már valamennyire össze is tűrték, csak a végső méretig kellett összehajtani a ruhát.

Aztán negyedikben megtörtént a baj. A művezető valami miatt – pontosan nem emlékszem, mi miatt, talán egy kicsit igaza is lehetett, azért nem emlékszem vissza egész pontosan, nem tudom – olyan hangot ütött meg velem szemben, amit én, öntudatos nagydiák, akkor már sértőnek, méltatlannak éreztem, úgyhogy faképnél is hagytam, többet nem mentem be dolgozni. És később is így történt. Bizonyos hangnemet ugyanis nem tűrök el, még azoktól sem, akik adott pillanatban olyan pozícióban vannak, hogy a főnökömnek mondhatják magukat.

És most itt állok ebben a helyzetben, ebben a nagy nemzeti rosszkedvben, látom ezt a rettenetes szellemi, lelki és erkölcsi nyomort, még azt se hiszem el, amit bizonyos emberek kérdeznek. Tegnap azt mondtam, nem tudom, de az utóbbi időben folyamatosan azon gondolkodom, vajon ki a nagyobb bűnös, aki csinálja, aki kiárusítja, széthordja, ebek harmincadjára juttatja en bloque az országot, aki bólogatva vagy behunyt szemmel, szó nélkül asszisztál is hozzá, mert közben betömik a száját, neki is juttatnak egy-két zsíros falatot a koncból, ő is hazavisz egy-két díszesebb téglát az egyhangú szavazatra, egyetlen éjszaka alatt elbontott műemléképületből, vagy aki hagyja, aki szó nélkül eltűri, és lehajtott fejjel, széttárt karral mondja: most mit csináljak? Széllel szemben nem lehet. Én meg azt mondom, csak széllel szemben érdemes. Ha nincsenek olyan őrültek, mint például Kolumbusz Kristóf, akik értik a dolgukat, kellő elszántsággal rendelkeznek, és hajlandók vásárra vinni a bőrüket, akkor nem tudom, Spanyolország hogyan veszíthette volna el a 98-as tragédiában utolsó gyarmataként Kubát. Spanyolországot sem a mindenkori királyai vitték előbbre, hanem a Kolumbusz-félék.

Kellenek a széllel szemben vitorlázók, akiket persze mindenki hülyének néz. Az önkéntesek, akik ingyen odaadják a szakértelmüket, persze, közben sok filiszter nem is érti, mit beszélnek, mert folyton azon töri a fejét, vajon mit akarhat. Az őrült felfedezők, tudósok, költők és festők, az őrült lepkegyűjtők hátán gyalogolnak a nemzeti vagyon, a közvagyon gátlástalan, lelkiismeretlen herdálói, akik annyira ostobák, hogy az önzetlen segítőkészség fogalmát sem ismerik, mert amikor egy-egy általuk őrültnek tartott zseni ellenszolgáltatás nélkül juttatna két-három morzsát a szakértelméből, megijednek, hogy a pozíciójukra tör, és kimarják maguk közül. Ezért nem marad meg értelmes, felelősségteljes és tisztességes, józan paraszti ésszel és kellő hozzáértéssel rendelkező szakember a politikusok között, sem helyi, sem országos szinten. A politikus külön kaszt, közéjük csak vastag arcbőrrel és gyomorfallal, kellő izomzatú és hosszúságú nyelvvel rendelkező feltörekvők menjenek. Ezért működik a kontraszelekció minden szinten, és ezért tartunk itt, ahol tartunk. Mert aki ambiciózus, az ritkán okos, aki meg kellően okos, abban szikrányi ambíció sincsen. Arra se, hogy vezető legyen, arra meg végképp nem, hogy politikusi pályára adja a fejét.

Vai Zita

Cimke: Terítéken a szennyes, Vendégtárca | 2 hozzászólás van »

Szelíd gyilkosság

Tarr Béla: Az angol férfi c. filmjére

A nőnek azt mondták, hogy üljön le, de nem tudott nyugton maradni, utánuk sietett, látni akarta, mi történt, mégiscsak a férjéről volt szó, és amikor bement a kunyhóba a rendőrfelügyelő után, meg se hallotta a férje gyilkosának tétova mondatát, hogy ő csak ennivalót hozott neki. Állati üvöltésben tört ki odabent.

Azután csak ült magába roskadtan a kis szálló előcsarnokában, folyt a könny a szeméből, nem nézett semerre, hanem mélyen a semmibe, egy hatalmas szempár volt az egész nő, nem hallott semmit, nem is érdekelte semmi, az se, hogy mennyire sajnálja a francia, hogy megölte a férjét, pedig csak ennivalót vitt volna neki, meg bort, egy üveg bort is, meg szalámit, kenyeret, de a férfi nekitámadt. Nem akarta ő megölni. Dehogy. Ő csak segített volna neki elrejtőzni. Még a pénzt is visszaadta volna, amit megtalált.

A legritkább esetben vigasztal valakit a gyilkosság indítékának hiánya. Hogy véletlen történik. Az emberölés akkor is gyilkosság. Az áldozat feleségének szempontjából majdnem mindegy. Elvesztette a férfit a családból. Rámarad a két gyerek. Apa nélkül nőnek fel. Nem lesz kenyérkereső. Éhezni fognak ezentúl. És hiányzik majd az a testmeleg, amely néhanapján, bármilyen nehéz volt is, de egy röpke pillanatra azért el tudta feledtetni, milyen kilátástalanul sivár az életük. De ebbe még bele se gondolt, ez még csak ezután jön majd, amikor föl kell állni, amikor menni kell előre, mert nem sokáig szabad keseregni. Most szabad, most jöhetnek a kövér könnycseppek a szeméből, mintha örök időkre beléje zárult bánat törne fel egyszeriben, most szabad, most el lehet siratni ezt a nyomorúságos életet, mert egy óra múlva föl kell állni, meg kell váltani a vonatjegyet, haza kell utazni, el kell temetni a férjét, és szembesülni kell a hiányával. És erősnek kell lenni. De még nem. Még lehet sírni, most kell sírni, mert holnap már nem lehet. Sírni kell a férje szelíd gyilkosa helyett is, végtére is ő férfi, neki nem lehet.

BMM

Cimke: Vendégtárca | Nincs hozzászólás »

Megint egy szép nap

Életem: rengeteg nap

melyen nem voltam Cuzcóban

sem Sienában vagy Grenoble-ban…

…távol vonatok suhannak el, melyeken sose utazunk.

Miguel d’Ors

Furcsa érzés, a földhöz kötődés, a gravitáció bizonyossága; az elmúlás, a minden változás bizonytalansága teszi talán, hogy azt kívánjam, bárcsak sose múljon el ez a nap, ne érjen véget ez a könyv, ne fogyjon ki a csészéből még a teám, mert amíg megvan, addig biztos, hogy rám is szükség lesz a jelenetben, a történetben, mert ha nehezen tudom is elhinni, akkor is szereplője vagyok. Mert mi lesz, ha véget ér a könyv, amelyet olvasok? Ott marad utána a betölthetetlen űr, amit hagy maga után. És ha véget ér a nap, megint lefekszem, és az ágyban ülve a könyvemért nyúlok, és azt gondolom, fordított időrendben, mint Winnie: „Megint egy szép nap, Willy”. És fáj, megint fáj, hogy csak ennyire voltam képes.

Nem igaz, nem fáj. Ha egy bizonyos kor után magától rájön az ember, hogy a világ akkor is megy majd szépen előre, hogyha ő már nem lesz, akkor nem bánja, ha a Titicaca-tó helyett csak a Laguna del Campillo vagy épp egy nógrádi halastó partján üldögél. Az élmény ugyanaz, bár a belélegzett levegő sűrűségében, nyomásában jócskán lehet eltérés. Édes mindegy, hogy hol ül az ember, ha már leszámolt a mindent vagy semmit érzéssel. A nógrádi halastó partján is megtapasztalhatja a fájdalmas magány érzését, hogy átadhatatlan minden, amit most érez, mikor nincs mellette senki, de még a környéken sincs nyoma emberi jelenlétnek, csak a tó fölött kering egy halászsas, a tóban néha fel-felugrik egy-egy hal, és a parti nádasban kuttyog a vízityúk.

Fáj a cselekvésszünet. Mikor valami jó véget ért, de nem követte rögtön valami rossz, hogy ellenpontját adja azonnal, nehogy túl sokáig dédelgessük magunkat abban a hiú ábrándban, hogy tartós állapot is lehet az elégedettség; valamiféle boldogság. Mikor még várni kell a következő jóra, ami előtt lesz még valami rossz is, csak még nem mutatta meg magát.

Cimke: Folyó közlés, Irodalom belül, Vendégtárca | Nincs hozzászólás »

Felszállás nyolc kérdéssel

Felszálltam az Athénból Budapestre tartó Fokker 7O-esre, a 7D az ülésem, a kifutópálya felé kanyarodna a gép, mikor észreveszem, hogy a vezető légiutas-kísérő egy elfojtott sikoltással rohan a pilótakabin felé. Mivel pontosan mellettem sikkantotta el magát, nem hiszem, hogy rajtam kívül más is észrevette az utastérben. Kijjebb hajolok, hogy lássam, mi történik. A vezető légiutas-kísérő behúzza maga mögött az ajtót. Nem csukódik be. Aztán egy idő után visszaszalad, hátra, a gép farába. Most nem látom az arcát. De tudom, hogy kétségbeesett, látszik rajta. A pilótafülke ajtaja nem csukódik be. Valaki bentről behúzza. Hogy ki, nem tudom, mert másodpilótát nem láttam, lehetséges, hogy a Fokkerre nem is kell, olyan kicsi ez a gép, hogy ketten be se férnének.

Első kérdés: ki húzta be a pilótafülke ajtaját?

A folyosó túloldali székén ülő finn férfi is sejt valamit. Ha görög lenne, akkor megbeszélném vele a dolgot, egymás közt megtárgyalnánk, hogy szerintünk mi a baj, mert hogy baj van, azt látom. Nem szeretem, ha a vezető légiutas-kísérő az utolsó pillanatban szaladgál, mert az mindig bajt jelent.

Második kérdés: hogy mehetett át a pszichológiai vizsgálaton a vezető légiutas-kísérő?

Visszajövet egy A5-ös méretű kartonpapír-szerűséget hoz magával, futva viszi be a pilótafülkébe. Még egy stewardess beszalad utána. Most már legalább hárman vannak odabent. A finn tekergeti a nyakát, de ő még annyit se lát, mint én. Azt hiszem, én vagyok a legkedvezőbb pozícióban.

Harmadik kérdés: mi lehet azon a kartonlapon?

A szomszéd finn valamivel nyugtalanabb, mint én. Velem egykorú lehet, hatvanhét körüli férfi ő is. Mi ketten éltünk már eleget, úgyhogy ha valami történik, ha ne adj isten, még felszállás előtt a levegőbe repül velünk együtt ez a kis Fokker 7O-es, akkor mi ketten legalább elmondhatjuk, hogy éltünk már eleget. Apai és anyai nagyapám, de még az apám is ugyanennyi idős volt, mikor meghalt, hatvanhét, akárcsak most én. Tehát ha felszállás közben valami történik, értünk már nem olyan nagy kár, csak azt akarom mondani. De gyerekek is vannak, pár hónapos csecsemő is.

Negyedik kérdés: hány éves lehet pontosan a finn?

Hosszú percek telnek el, visszakanyarodunk oda, ahonnan elindultunk, az Egean légitársaság gépe mellé, oda, ahol beszálltunk, de nem állunk meg, hanem mintha mennénk tovább, csak lassabban. Legjobb emlékem szerint tájékoztatják az utasokat, ha valami történik a gépen. Ha nem kap felszállási engedélyt, mert túlzsúfolt a légtér, vagy bármi más helyzet áll elő.

Ötödik kérdés: miért nem beszél a kapitány?

Amerre nézek, mindenki nyugodtan olvasgat, senki sem ideges. Lehet, hogy csak én vettem észre az egész jelenetet, másnak fel se tűnt? Hiába, én látok rá legjobban a fülkére. A 7D ezért jó, pont olyan szögben van, hogy elég csak kicsit elfordítania az embernek a fejét, rögtön látja, mi történik elöl.

Hatodik kérdés: mit néznek a többiek?

Aztán egyszer csak határozottabban megindul a gépünk. Most már biztos, hogy elindulunk a kifutópálya felé. Úgy látom. A vezető légiutas-kísérő leül, háttal a pilótafülkének, látom az arcát. Tíz évet öregedett. Úgy néz ki, mint aki legszívesebben elsírná magát. Nem neki való ez a pálya. Minden az arcára van írva.

Hetedik kérdés: miért választotta ezt a pályát a légiutas-kísérő?

Miután a vezető légiutas-kísérő leült, a gép kapitánya is megszólalt. Először angolul. Aztán magyarul is elmondta, hogy elnézést kér, de kisebb műszaki hiba támadt, de sikerült megoldaniuk, és most akkor felszállunk.

Nyolcadik kérdés: mi lesz, ha a kisebb műszaki hiba felszállás közben nagyobb lesz?

Cimke: Folyó közlés, Irodalom belül, Vendégtárca | 1 hozzászólás van »