Kívül-belül irodalom

Kérdés

Miért nem értenek a nyenyec rénszarvasok cseremiszül?

Cimke: A műfordító feljegyzései, Kulcskérdések, Műfordítás | 1 hozzászólás van »

Fesztiválemlékek

Könyvkiadó fordítók

Mikor megkérdezik tőlem, hogy jut eszébe egy fordítónak, hogy könyvkiadó legyen, általában azt mondom, kényszerből. Sokkal jobban örülnék neki, ha mondjuk az Európa Kiadónál lenne Spanyol Elbeszélők, Dán Elbeszélők, Olasz Elbeszélők stb. címmel a 2O. századi és kortárs nemzeti irodalmakat bemutató, tudatosan kidolgozott szépirodalmi sorozat, mert beszélhetünk egymás kultúrájának megismeréséről, beszélhetünk spanyol irodalomról, ha fogalmunk sincs róla, mit írt mondjuk Miguel Delibes vagy éppenséggel Enrique Vila-Matas. Mert ha jól megnézzük, fut egy-két név – ha az olasz irodalmat vesszük, akkor pl. Alessandro Baricco –, és én egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez így helyes. A Könyvfesztiválon pedig mi történik? Az Európa Kiadó sztárvendége átveszi Budapest város nagydíját, másnap hosszú sorokban kígyóznak autogramért a lelkes rajongók, kinyitva kell odatolniuk szerző orra elé a művének legfeljebb két példányát, aki csak aláír, dedikációra nincs mód, mert a színjáték így része a jól felépített marketingstratégiának. A Könyvfesztivált én már régóta úgy tekintem, mint egy viszonylag jól felépített színjátékot. Roppant nagy örömömre szolgál, hogy az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja egyre nagyobb teret nyer benne, hiszen legalább olyan fontos, mint maga az egész fesztivál; csendben tűnődöm rajta, vajon önmagában nem fontosabb? Hiszen, még ha pályakezdő írók is a résztvevői, az tényleg az irodalomról szól. A fesztivál megnyitója napján fogadás a Károlyi Palotában, filmbe illő jelenetekkel, bortól és örömtől kipirult arcú szerzőkkel, szerkesztőkkel, extravagáns vagy konszolidált költőkkel, írókkal… Mosolyoghatnékom támad néha, ha visszagondolok, hogy egy-egy jelent rendre ugyanúgy ismétlődik, évek óta ugyanúgy. Aztán fontos kiadók fontos igazgatói dohányoznak, miközben a könyvkiadás fontos kérdéseiről beszélgetnek, biztonsági emberek, felvezető hostess-hölgyek a lépcső alján, az ajtó előtt – akiknek funkciójára eddig még nem sikerült rájönnöm –, s miközben az egyik spanyol vendég kisfiával focizok a belső udvarban, megint azon tűnődöm, hogy én meg mi az ördögöt keresek itt, meg hogy vajon akkor is ilyen lazán elmennének-e mellettünk ezek az újságírók, ha tudnák, hogy Jesús Ferrero éppenséggel tudna nekik ezt-azt mesélni Almodóvarról vagy az idősödő Audry Hepburnről. És megint kacagok magamban, hogy lám, milyen jó, hogy senki sem tudja, kik vagyuk, akik meg tudják, azok úgyis elnézően mosolyognak talán rajtunk, mint a hülyegyerekeken szokás. Hiába, Ferrero kopasz fejét csak Spanyolországban ismerik föl. Itt nem. És akkor ha belegondolok, ez így is van rendjén. Nem szeretnék része lenni ennek a gépezetnek, meg semmilyen gépezetnek se. És úgy vettem észre, hogy az általam nagyra becsült és kedvelt írók is pontosan így érzik ezt, nem adják el magukat senkinek, járják a maguk útját, és ezért is értünk szót egymással olyan hamar, az első pillanattól fogva. Mert közös a nyelvünk.

A követségi vacsora

Emlékszem, mikor az első évek egyikében Julio Llamazares is a meghívott vendégek között volt, és amikor megtudta, hogy engem mint fordítóját nem hívtak meg a követségi vacsorára, akkor azt mondta, ha én nem megyek el, akkor ő sem. Sose felejtem el, mekkora kavarodás támadt, hiszen a protokoll szerint már mindenkinek megvolt a helye, szépen sorba rendezett cédulák mutatták az ültető mappájában és az asztalon is, hogy ki ki mellett foglalhat helyet, s mivel engem nem hívtak, nem is volt az asztalon nevem. Kertész Imre mellé kerültem, a spanyolok már 2OOO-ben számon tartották, nem várták meg, amíg Nobel-díjas lesz.

Cimke: A műfordító feljegyzései | Nincs hozzászólás »

Az érzelmi szál

Egyszer mindent el kell kezdeni valahol. Az elindulás után meg hajtani kell a lovakat, és ha megvan a menetsebesség, magától megy szinte a szekér. Olyan ez is, mint az egyszeregy, pofonegyszerű, már-már közhelynek számít, de alapigazságnak is mondható, és mint olyant, sokszor ki is mondjuk, mert rendre rácsodálkozunk, mindig az újdonság erejével hat, mintha életünkben először hallottuk volna. Pedig egyidősek az emberrel.
Az utóbbi időben elég sok jó, és elég sok rossz irodalmi rendezvényen részt vehettem. Mielőtt ilyesmire adom a fejem, magamban mindig felidézem, amit egyszer a boldog emlékű Osztovits Leventétől hallottam: nem törvényszerű, hogy egy irodalmi aktusnak unalmasnak kell lennie. De nem ám. Az irodalmi esemény is, mint más, akkor jó, ha érdekes, akkor rossz, ha unalmas. És ahogy eltűnődtem magamban, vajon mitől van az, hogy az egyik, akár tizedannyi anyagi ráfordítással is jól sikerül, a másikból meg, ha mégoly sokat költenek is rá, akkor is mérhetetlen unalom árad csupán. Két dologra jöttem rá, ahogy törtem a fejem, és kutattam a közös elemek után: az egyik az, hogy vagy nagyon profi, vagy teljesen kívülálló kezében volt a dolog, a másik meg az, hogy érzelmileg erősen kötődött a tárgyban szereplő aktushoz. Igen, heuréka, erről van szó. Az érzelmi szálról, ez lehet a dolog nyitja. Mert mibe teszi oda magát az ember teljes erőbedobással, mit csinál határtalan lelkesedéssel, ha nem azt, amihez rettenetesen ért, vagy azt, amihez rettenetesen vonzódik érzelmileg, és persze amiért nem vár ellenszolgáltatást, mi több, föl se merül benne, hogy esetleg járna neki érte valami. Szerelemből, barátságból teszi.
Márciusban részt vettem egy olyan könyvsorozat-bemutatón – ráadásul nem is Magyarországon, hanem Zentán, egy határontúli magyar városban –, amelyet egy orvosbarátom hozott össze, egy ottani újságíróbarátja szervezett meg, és egy íróbarátom vezetett le. Sokkal többen voltak kíváncsiak rá, mint eddig bármelyik hazai hasonló bemutatóra, és jóval kellemesebb volt, mint eddig bármelyik. A Könyvfesztiválon is valami ilyesmi történt: a Könyvtárosklubban mutatkozott be egy spanyol író, és az egész sokkal érdekesebb és tanulságosabb volt, mint előtte nap a spanyol írók kerekasztal-beszélgetése. Persze itt is a személyes kötődés tette lehetővé, hogy ilyen jól sikerüljön a bemutatkozás.
És akkor most visszakanyarodhatunk a lényeghez: mindennek, amit ember csinál, emberinek kell lennie, különben nem ér semmit az egész. Nincs más misztikum semmiben, lehet hímezni-hámozni, hogy ez így meg úgy, ennyi meg annyi, egy biztos: ha valami lélektelen és szakszerűtlen, akkor megette a fene. Úgyis menthetetlenül rossz lesz, nincs is mit kezdeni vele.
Tisztelt honfitársaim, ha körülnézünk, melyiket látjuk túlsúlyban magunk körül? Az emberit vagy a szakszerűtlent?
Vai Zita

Cimke: Terítéken a szennyes | Nincs hozzászólás »

Fordítva a lovon

Vezetőink tévedésben élnek. Azért mondom jobb szó híján, hogy vezetőink, mert – tisztelet a kivéltelnek – országos és helyi, politikus és nem politikus, funkciót betöltő és mezei képviselőinkre egyaránt értem: azt hiszik, ők a megmondhatói, mi a jó nekünk, civileknek. Nem tudják, talán mert még nem szólt nekik senki, hogy mi, a polgárság, a nép, a gondolatjelpár közé szorult kivételekre szeretnénk inkább alapozni a jövőnket. Azokra, akiknek még vannak elveik, akik valóban függetlenek, mert nem lehet őket felcímkézni a hitelvesztett jobb vagy a hitelvesztett bal, de még a csak kicsit jobb, kicsit bal kategóriával sem, mert ők vezetőként is megmaradtak egyszerűen csak embernek, még akkor is, ha ez rettenetesen idegesítheti az önazonosságát csak mások kárára körbehatárolni képes vezetőtársát. Mikor veszik már tudomásul, hogy finoman szólva is méltatlan, és nem lehet elégszer elmondani, hogy mennyire elegünk van már belőle, ha a magukat roppant nagy kereszténynek vagy keresztyénnek valló vezetők olyan gyűlölettel beszélnek az ellenlábasukról, hogy az ember csak fogja a fejét, és erősen kételkedik benne, hogy erre a bűnre vajon használ-e majd a penitencia, amit kirónak érte, vagy a gyónáskori bűnbánat, ha református az illető kolléga. Vezetőink nagy részéből hiányzik az alázat, pedig bennünk kétszeres adagban is bőven elkelne: szakmailag és emberileg egyaránt. És akkor megint, minden egyes megállapításnál hadd utaljak vissza a gondolatjelesekre, mert igen, mi őket szeretnénk, a kivételeket. Akik nem mondják meg nekünk, civileknek, hogy mikor kell fújolni és tapsolni, mert elég felnőttnek tekintenek hozzá bennünket, ránk bízzák, hogy mi majd eldöntjük, mikor. Csak hát ehhez az kell, hogy az utolsó mondatban szereplő civilek se elvakult pártkatonák, különféle lobbyérdekek vezérelte csoportosulások előretolt ékei legyenek, hanem felelős és független polgárok, együtt és külön-külön, akik először is tisztában vannak a kötelességeikkel, és csak azután követelik a jogaikat, miután teljesítették, amit civilként teljesíteniük kell.
Vai Zita

Cimke: Terítéken a szennyes | Nincs hozzászólás »