Kívül-belül irodalom

Tájnyelvében is él a nemzet

Somogyi születésű vagyok, és amíg élek, kaposvári maradok, ha a különös véletlen talán egyszer Patagónia legdélebbi szegletébe sodor, akkor is (ahogy persze a mátészalkai születésű is örök életére mátészalkai marad). Csak azért nem mondom most, hogy kaposi, mert ez csak az ottaniaknak hangzik természetesen, ha ugyan még mondja egyáltalán így valaki. Mert az ízes, jó somogyias beszéd lassan kiveszőben van. Ha a mai negyvenesek kihalnak, akkor vége; utána esetleg archív felvételeken, Nagy Imre vagy Fodor András szájából hallhatjuk csupán. Nem hogy a Kapos TV hírolvasója, talán már a legapróbb somogyi falu elsős kisdiákja is „pestiesen mekeg”, eszébe se jut ö-zni, ahol azelőtt ö-ztek, az indulatos ember meg ki nem ejtené a száján, hogy a „rossférög ögye mög” (igen, így, nem elírás, a rossebb szépen hangzó alakváltozata a rossféreg), zárt és nyílt e között pedig világért se tenne különbséget. És nem álszeméremből, hogy márpedig ő ilyen csúnyát nem ejt ki a száján, hanem mert „tök gáz”, ha valaki így beszél. Ha nem volna szégyellnivaló a tájszólásos beszéd, akkor otthon a szülő, az iskolában a pedagógus, a templomban a pap, a színházban a színész is úgy beszélne, ki-ki a maga tájszólásában, és nem hagynák kiveszni. Figyeljük csak meg, ha valaki kijön a sodrából, és indulatosan beszél, elveszti az uralmát felvett nyelvi pózai fölött, olyankor mintha csak a gyermekkorában elsajátított kiejtéssel tud beszélni. Fájdalom, de ki kell mondanunk: nemzeti identitásunkat nem igazán Európától, sokkal inkább saját ostobaságunktól, korlátoltságunktól kell féltenünk.

Cimke: Nincs kategorizálva | 9 hozzászólás van »